Egyik percben boldog - A másik percben szomorú

Az egyik percben boldog vagyok mert látlak, a másik percben szomorúan nézem ahogy kilépsz a terem ajtaján.
Aztán valahogy beszélgetünk ami megint mosolyt csal az arcomra, de mikor elmész belül sírok. Ez így szörnyű. Senkinek sem beszélhetek erről az érzésről,  mert senki nem érti meg. Senkinek nem mondhatom, hogy : Hé figyelj! Reménytelen a szerelmem, nem akarsz megvigasztalni? Nem, ezt nem tehetem. Ehelyett inkább magamba fojtom a düht, az elkeseredést, a haragot .Csak azt nem értem, hogy én nap, mint nap vidám vagyok, boldog, akkor az a sok negativitás hova kerül? Azt hiszem ez megválaszolatlan kérdés marad. De úgy érzem ez pont olyan feltáratlan titoknak jó, amilyen. = )